Somló 1964-ben került az Omega-hoz, majd cirkuszi zenebohóc lett. Ezt követően játszott a Kex, a Non Stop együttesben. 1973-ban a Locomotív GT-ből kilépett Frenreisz Károly helyére került, és az együttes feloszlásáig tagja volt a csapatnak. Ezt követően hat évig Dániában dolgozott, majd Demjén Ferenc meghívására hazaérkezett és több produkcióban közreműködött, például a Rapülők koncertjén. 1992-ben jelent meg elso szólólemeze, 1996-ban énekelt a Patika c. filmben, egy dala szerepelt a Hyppolit a lakáj című filmben. Somló Tamás 40 perces playback műsora és 100 perces élő koncertje a fenti telefonszámokon rendelhető meg.
Életrajza:
A negyvenkilenc és fél éves korom előtti dolgokra nem emlékszem… Na, jó, összeszedem magam.
Miért a zene, miért nem valami más?
Nekem a zene ösztönös megnyilvánulás. Mindig úgy éreztem, hogy legjobban a zenével tudom megmutatni azt, ami bennem van. Mindenkinek szerettem volna megtanítani a zene élvezetét.
Mi lenne zene nélkül?
Unalmas lenne az életem. Lelkem része ez a műfaj.
A zene – családi örökség
Apám egykor a Szent-István Gimnáziumba járt, amelynek mindig volt és a mai napig is van egy nagy és szomorú zenekara. (Nekem ez nem „komoly”, hanem „szomorú” zene volt.) Apám abban hegedült. Később elvégezte a jogot. A háborúban munkaszolgálatos volt. Utána a Fordhoz került, és beleragadt az autós szakmába, amit annyira szeretett, hogy már nem tudott változtatni. A TEFU-nál lett anyagbeszerző, majd osztályvezetővé nevezték ki.
Öt éves voltam, amikor elváltak a szüleim. Abból a korból inkább rémképeim vannak, mint emlékeim. Hangoskodás, vita és nyomasztó csend. Végül is, a bátyám meg én édesapámmal maradtunk. Apám minden igyekezetével próbálta helyreállítani a világ rendjét, újra teremteni egy teljes családot. Ez elég hamar sikerült neki. Az új anyuka mellé kaptunk egy nagymamát is, a „mostoha mamám” édesanyját.
Ünnepekkor, általában a nagymama születésnapján összegyűlt a maradék család, akkor apám és a barátai hegedültek. Leggyakrabban Vivaldit.
A nagymama nagyon szeretett és rengeteget foglalkozott velem, de sokat sírt. Szinte minden nap. Először azt hittem, én bántottam meg valamivel. Csak később tudtam meg, hogy a háborúban elvesztette három gyerekét. Csak a fényképek maradtak meg. Három szép és tehetséges gyerek lett az oktalanság áldozata. Hét éves koromra, mire felfogtam ezt, sajátos módon próbáltam vigasztalni a nagymamát, együtt jártunk ki a temetőbe minden héten. – Ne sírj, nagymama – mondtam neki – lesz még rosszabb is. – És, ha volt rajta fejkendő, hát a szemébe húztam.
Borzasztó dolgokat műveltünk a bátyámmal. Például, azt mondtuk neki, nézzen minket az ablakból, amikor lemegyünk az utcára jégért. De csak én rohantam le, és amikor a nagymama kihajolt az ablakon integetni, a bátyám a fejére engedte a rolót. Amíg a nagyi kint kalimpált, kivette a zsebéből a kulcsokat, és elmentünk otthonról.
Volt, hogy kicseréltük a fogsorát apám protézisével. Nagy botrány lett belőle. Apám ordított – Nagymama, megmondtam magának, hogy a kék pohár a magáé, nem a piros. – A két fogatlan ott veszekedett reggelente.
Hiába voltam szemét vele, a nagyi szeretett, kényeztetett. Fantasztikusan jól főzött. Egy Miskolc melletti kis faluból, Szendrőről származott. Annak a vidéknek minden íze és illata ott volt a főztjében. Azóta is azokat az ízeket keresem mindenütt, de nem találom.
Szóval, helyreállt a rend a családban. Nevelőanyám is dolgozott, úgyhogy normális, egyszerű életet éltünk. Voltak ünnepek, vasárnapi ebédek és vendégeskedések, mint bárhol másutt.
Anyámmal nagyon ritkán találkoztam. Azt még meg tudtam bocsátani neki, hogy elhagyott minket, de hogy lemondott rólunk, azt már nem. Az új férjével élt, hamarosan megszületett Andi, a húgom, velük volt elfoglalva.
Házi zene
Amikor a bátyám felcseperedett ő is elkezdett zenélni. Harmonikázni tanult a Steinitz Elza Zeneiskolában, ahol nagyon komoly szintre jutott.
Aztán én is bekapcsolódtam a házi zenélésbe. Hegedülni kezdtem. A Báthory utcai Általánosba jártam, amelynek zenetagozatáraírattak be. Tanáraim valahogy nagyon sűrűn váltogatták egymást. Megbetegedtek, disszidáltak, vagy engem nem tudtak elviselni. Kéthavonta cserélődtek. Apám viszont szerette volna, hogy valaki csak velem foglalkozzon, mert úgy érezte, hogy tehetséges vagyok.
Véletlenül találkozott Heinemann Sándor bácsival, a Cirkusz karmesterével, aki abban az időben híres, Zeneakadémiát végzett zenész volt. Apám tőle kérdezte meg, tudna-e mellém valakit ajánlani,– Hozd el, megnézem - mondta Sanyi bácsi, aki az Artistaképzőben tanított a Cirkusz mellett. Így kerültem az Artistaképzőbe, ahol zsonglőr, akrobatika, tánc, balett, pantomim és karate volt a tananyag. Bizonyos artisztikus poénok aztán belém rögződtek, és itt-ott ma is elsütöm őket. Ha lehet dobálom a hangszereket, a gyereket, mindent…
A rádió csodája
Először a bátyám kattant rá az akkori zenékre. Láttam, hogy ott ül a rádió előtt, és hallgatja a Luxit meg a Szabad Európát. De, a leghallgatottabb adó nálunk az Amerika Hangja volt, abban is a Music USA - Jazz Hours, Willis Canoverrel. Ő egy óriás volt. Nála hallottam először Ray Charlest meg más hihetetlenül jó zenéket. Emlékszem, megbabonázva ültünk a rádió előtt. Francia gyártmányú Trivox rádiónk volt, a közepén varázsszemmel. Úgy néztük, akár a televíziót. Bámultam a varázsszemet és beleképzeltem Ray Charlest meg a többieket.
A Luxemburgi Rádióban halottam először a Beatles-éket meg a Rolling Stonest.
Akkoriban nem lehetett utazni, nem lehetett tudni a világról mást, csak ami az újságokban megjelent. A rádió volt az egyetlen hírforrás. Abból lehetett egy kicsit tájékozódni arról, mi zajlik odaát. Miközben a rádiót hallgattam, kezdtem sejteni, hogy nem lapos a föld. Nekünk, gyerekeknek persze, a zene volt a legfontosabb információ. Jelbeszéd, amit mindenki értett. A zene olyan volt, mint valami forradalom. Főleg a Beatles. Addig nem volt hasonló hangos, elektronikus gitározás.
Még nem volt tévé, hűtőszekrény, személyautó alig. Időnként végigkocogott az utcán egy lovas kocsi, mi meg rohantunk, vödörrel a kezünkben le a harmadikról jégért. Kampóval húzták le a jégtömböt a kocsiról szépen. Emlékszem, egy forintért adtak annyit, amennyi nekünk kellett.
Konyhától a hajóig
Hegedülni tanultam, de amikor szólni kezdtek ezek a zenék a rádióból, kaptam valakitől egy ruszki gitárt. Akkor elkezdtem otthon gitározgatni, a bátyám meg harmonikált. Vagy fordítva.
A József körút és Baross utca sarkán laktunk, ahol ma a Macdonald’s van. Kicsit arrébb, lakott Flamm Ferenc. Hasonló volt az érdeklődésünk, gyorsan összehaverkodtunk. Menjek fel hozzájuk, csináljunk zenét. – Hozd át a klarinétodat meg a szaxofonodat, szerzek hozzá egy csörgődobot – mondta. Amikor átmentem, volt ott egy másik manus is. Úgy hívták, Bíró Doki. Magas, vékony krapek volt. Állandóan forrasztott, pick-upokat tekercselt, ő volt a „nukleáris felelős”. Flamm leszedte a konyhaszekrény ajtaját, lecsiszolta, kivágta a gitár fazont, valahonnan szerzett teakfát, és egy esztergályossal csináltatott nyelet hozzá. Így készültek el házilag a gitárok, egy basszus meg egy szólógitár, és megalakult a zenekar.
Egyszer aztán Flamm Feri apja kijött a konyhába, és hozzánk vágott valamit, hogy ne üvöltözzünk ott tovább. Hirtelen elege lett. – Na, most már menjetek máshová, mondta– Attól fogva nem lehetett náluk próbálni.
Lementünk Budán a Duna-partra, valahol a műszaki Egyetem előtt. Leültünk a lépcsőkre. Ők ketten gitároztak, én csörgődoboztam, mint egy kígyó, szaxofonoztam, és énekeltem azokat a dalokat, amiket hallottunk a rádióban. Jó kis halandzsa nyelven persze.
Hogy miért szaxofon? Az történt, hogy a hegedű mellé felvettem a klarinétot meg a szaxofont is, mert rájöttem, hogy az új zenekarokban nincs hegedű. Idejét múlt hangszer. Valaki vagy gitározott vagy szaxofonozott. Esetleg énekelt. Flamm Feri volt ritmus gitáros, Bíró Doki a szólós, és jött még egy fiú basszus gitározni, számomra egyetlen lehetőség maradt, szaxizni és énekelni. Odajártunk a lépcsőkre. egyre többen lettek körülöttünk.
Azzal nem sértegetett senki, hogy baromi jó hangom van, de azért valami lehetett, mert ahogy ott játszottunk, meg ordibáltunk a Duna-parton, egyre többen lettünk. Úgy láttunk, hogy valamiféle örömet mégis csak szerzünk másoknak is a zenével.
Aztán felmentünk a Gellért-hegy oldalába, ahol volt egy füves térség. Ott már többen elfértek. szabályos szabadtéri koncerteket adtunk. Megbeszéltük a közönséggel, hogy holnap nem, de szombaton jövünk megint.
Ezt így csináltuk egy ideig. Később Flamm valahonnan megszerezte a Szabó Jánost dobolni, aki a Dózsa György úton lakott. Aztán jött a Szabó Gyuri meg az öccse, Manó. Hozták magukkal a Városligeti Galerit, ami körülbelül húsz-harminc emberből állt. Ők mindenhová velünk jöttek. Mondjuk vasárnap elmentünk hajóval kirándulni vagy rögbizni Királyfalura, és a hajón oda-vissza mi szolgáltattuk a jó zenét.
Galerik - szombat esti vérzivatar
Akkoriban, ezeknek a városi gyerekeknek abból állt a fiatalsága, hogy hozzácsapódtak az egyik galerihez, Lődörögtek. Egyszer ők vertek meg egy másik galerit, máskor meg őket verték meg.
Nálunk is ez volt. Kijártam a Horváth Mihály kertbe mondjuk. A szombati program az volt, hogy átmentünk a Mátyás térre, és jól összeverjük az ottaniakat. Rákövetkező héten a Mátyás tériek jöttek, és minket szurkáltak meg. Akkor összevesztem a bandával, átigazoltam a Múzeum kertbe. Mire ott befogadtak, addigra oda is eljöttek a Mátyás tériek verekedni. Akkor a Horvát Mihály tériek meg mi összefogtunk, és jól megverjük a Mátyás térieket. Én nem voltam főkolompos, de azért kivettem a részem a buliból. Ez persze nem jelentett védelmet.
Egyszer egy artistaképzős barátomat lehívtam focizni a Múzeum kertbe, amikor haza akart menni, a srácok azt mondták neki, hogy a labdát hagyd itt. Drága bőr focija volt, nem akarta ott hagyni. Fogta és elvitte. Másnap, amikor lementem, jól elvertek a saját haverjaim, hogy ilyen szar, szemét, strici barátaim vannak.
Ebből állt az élet egészen addig, amíg nem jött a zene. A zene aztán beterelte ezeket halmozottan sérült, fölös energiával küszködő gyerekeket klubokba, egyetemi menzahelyekre. Egyre több olyan intézmény lett, ahol kitombolhatta magát az akkori fiatalság. Csajoztak, ismerkedtek, táncoltak, ordítoztak, aztán izzadtan és fáradtan hazamentek és aludtak egy jót.
Azért „beat-korszak”, mert a zene áthatott mindent
Az akkori, korábban ismeretlen angol zene irányította az egész napomat. Ez határozta meg minden pillanatomat. Mert a jazz már létezett előtte is. Ray Charles már volt,. rock and roll is volt, de a rock zene még nem volt. A rock a Beatles-el kezdődött Angliában.
Ez az a zene akkoriban teljesen új életérzés volt. Ragadt ránk. Szembeszegültünk a konvenciókkal, de nem voltunk veszélyesek. Sőt. Tudtuk, hogy este a klubban ott lesz ezer ember, izzadtra fogják magukat ordítozni, de utána nem verekedni fognak, hanem fáradtan hazamennek. De még így is provokációnak számított, lázadásnak a konzervatív dogmák ellen. Nyugaton csupán vértelen, csendes szembeszegülés volt az oktalan hülyeséggel szemben, nálunk ennél is több. A szabadság maga. A hatalom persze félt, hogy túl sok fiatal gyűlik össze ezek körül a zenekarok körül, és ez önmagában is veszélyes. Ki tudja mi lesz belőle? És mi lesz azután? Hála Istennek, Magyarországon nem ijedtek be annyira tőle. Nálunk legalább megtűrték ezeket a zenészeket. Nem támogatták, nem bántották, figyelték, és megtűrték őket. Az összes többi országban körülöttünk tiltották.
Profi
Aztán megismerkedtem az Omegásokkal. A bátyám a banda dobosának, Lauxnak volt évfolyamtársa az egyetemen. Én már ismertem Lauxot korábban is, mert az Atlasz mellett Laux öccsének, Tibinek a zenekarába is játszottam. Úgy kerültem oda, hogy elvitték a szaxofonosukat katonának. Akkor Laux szólt a bátyámnak, hogy nem ismer-e egy szaxofonos-énekest. – Hát itt az öcsém – válaszolta erre a bátyám. – Jöjjön el és meghallgatjuk. – Így kerültem az Omegába, ami akkor már egy profi csapat volt. Pesterzsébeten a Rózsában, majd a Danubiában, később az Eötvös Klubban Kecskeméti utcában játszottunk.
A Metró Klubba, akkoriban csak Zoránék zenéltek. Kultikus hely volt, életem kockáztatásával jutottam be olykor. Amikor a klub eredeti tulajdonosai a mélyépítők elköltöztek a Rákóczi útra, a klubot, megkapta az ELTE, jogi kara. Attól kezdve játszottunk mi ott, egy héten háromszor: szerdán, pénteken és szombaton. A többi történelem.
Csapattag a sztárok között
Mindig elbűvöltek a vokális rock bandák, a Crosby, Stills, Nash & Young, a Chicago, a Toto, de a Bee Gees is. Amikor az ember együttesben játszik, olyan, mintha egy futballcsapatban középpályás vagy jobbhátvéd lenne. Mindig van valami szerepköre. Én bármit kaptam, megfelelt, sőt – szerettem. Mindig úgy gondoltam, hogy a közös zenélésnek van a legnagyobb hatása, az hozza létre a legkomolyabb értéket.
Az én nagy korszakom a Lokomotívhoz kötődik. Akkor volt néhány pillanat, amikor úgy éreztük a bandában, hogy előttünk a világ. Láttuk, hallottuk, éreztük, hogy komoly hatással vagyunk a tömegekre, bárhová is mentünk az országban. Mégis elfáradtunk. A zenélés addig jó, amíg emberileg is jól megvagyunk egymással. Itt nem úgy van, hogy reggel bemegyünk a munkahelyre, egymás mellett reszelünk, aztán délután ötkor hazamegyünk. Másnap megint bemegyünk – Szia! Jól vagy? Jól utaztál? – s ezzel kész. Egy zenekarban érzelmileg sokkal jobban egymásra vagyunk utalva. Többet tudunk egymás magánéletéről. Van egy közös magánéletünk, ami a próbákon, a stúdiókban, az utazások idején, a szállodákban és a koncerteken zajlik itthon és külföldön. Többet vagyunk összezárva, mint amennyi időt a saját családunkkal töltünk. Ez is oka annak, hogy zenészként nehéz normális magánéletet élni. Két zenekar van a világon, amely a kezdetektől a mai napig együtt dolgozik, a Rolling Stones és az Omega. Tagjaik tudják, hogy együtt sokkal többre képesek, mint külön-külön.
Szólóban
Amikor szólóénekes lettem, nagyon nehezen szoktam bele. Mindig kerestem magam körül a többieket. Megdöbbentő volt, hogy minden feladat rám hárul. Nekem kell beszélni az emberekhez, fejben kell tartani, hogy milyen szám következik,… és a színpadon kívül is, hogy én vagyok a magam menedzsere. Nekem kell elhelyezni magam a többi zenész között.
Nem csak nehéz és fárasztó ez, de visszajelzés sincs, hiszen az embereket nem érdekli, hogyan hoztam össze egy-egy koncertet. Mit koldultam össze az anyagi támogatásokért. Persze erre most mindenki rákényszerül, akárhogy is utálja, bármilyen megalázó is.
Az a baj ezzel, hogy nem érzem jól magam közben. Túl nagy a felelősség a vállamon.
Többször kérdezték tőlem, miért nem csinálok egy újabb zenekart? Hát azért, mert nem vállalhatok felelősséget mások anyagi boldogulásáért. Sajnos nem ígérhetem egy csapat embernek, hogy biztosan lesz munkája és el tudja majd tartani a családját. Mert ez nem biztos. Az egyeztetés is pokolian nehéz. Az egyik iskolába jár, a másik dolgozik, a harmadik besegít egy zenekarba, a negyedik éppen ráér. Nem éreztem magamban elég erőt ehhez, ezért egyedül maradtam. Persze vannak az országban olyan csapatok, akikkel együtt dolgozok. Debrecenben, Pécsett és Pesten is vannak ilyenek. Pesten Závodi Gábor billentyűs bandájával készítettem a szóló lemezeimet. Ők viszont sok más előadóval is együtt dolgoznak. Fellépnek, stúdióznak.
Nagyon nagy egyéniségnek kell ahhoz lenni, hogy valaki elvigyen egy egész show-t. Ilyen nálunk a Demjén Rózsi, aki – szerintem – akkor is szólóénekes volt, amikor mögötte állt a Bergendy kis-nagy bigband. Bergendy minden igényét ki tudta elégíteni, ráadásul ott volt a Latzin Norbert, akinél jobb zeneszerzőt nehéz találni. Szóval, Rózsinak ma sem kell vokális társ, csak mögé egy banda. Kiáll egyedül, és az emberek elájulnak, hogy milyen jól tud énekelni.
Annyi tehetségem nekem is van, hogy a zenei kör elfogad, elismer tagnak, mégsem tartom magam akkora sztárnak, mint Első Demjén Ferenc Rózsit, akinek olyan hangja van, mint senkinek a világon. Ráadásul olyan szöveget írt, hogy egyszer tanítani fogják a suliban a gyerekeknek. Ő történelmi alak lesz. Az ország elmulasztotta kihasználni a tehetségét, hogy világsztárrá tegye. Dollárhegyeket lehetett volna keresni vele, ő lett volna a zenében a Pick szalámi.
És Zorán is ilyen, csak ő később ért be, de végül komoly zenei személyiség lett.
A siker – engedély a szabad létezésre
A siker hatalmas dolog. Az emberek ezért élnek, ezért ölik egymást az üzleti világban, a politikában és magánéletükben is. A zenében is nagyon fontos dolog a siker. Kell az a bizonyos visszajelzés, hogy az ember szabadon merjen létezni.
A közönséggel való viszony titokzatos. Néha könnyedén magammal viszem a közönséget, máskor fagyos körülöttem a levegő és nem tudom megmozgatni az embereket. Koncertje válogatja. Kiszámíthatatlan. Nincs olyan előadó a földön, aki mindig biztosra megy. A tét az, hogy fel tudom-e tüzelni a nézőket, vagy csendesen alszanak majd az első sorokban.
Tavaly felléptem a Művészetek Palotájában, ahol az első szám alatt azt vettem észre, hogy az emberek görcsösen kapaszkodnak a székükbe, és kifejezetten szenvednek. Az történt, hogy ezerrel belecsaptunk a húrokba, a hely meg nem erre való. Tízezer megawattot kaptak az arcukba, és lerepült hajuk. Nem tudtak elmenekülni, hátrébb húzódni, kirohanni a büfébe. Nem szabad így odamenni többé. Az egész koncertet átírtuk akusztikus hangszerekre, és legközelebb több vokállal, sokkal emberibben fogunk zenélni nekik.
Előfordul, hogy bármit csinálok, remeg a lábam, amikor a színpadra lépek. Néha meg úgy lenyugtatom magam, hogy alig emlékszem a szövegre, és elfelejtem bemutatni a zenésztársakat. Nem látszik, de a mai napig nagy drukk van bennem.
Személyiségek és hullócsillagok
A személyiség vagy képes rá, hogy magára irányítsa a figyelmet, mindenféle erőszak nélkül csendet teremtsen, és bizonyos mértékig átvigye az akaratát a közönségére, vagy nem. Az igazi tehetség megtölti a teret, és az emberek fizetnek azért, hogy lássák-hallják. Ez a nem mindenkinek adatik meg. A személyiséget nem lehet megtervezni, megcsinálni, betanítani. A közönség megérzi, hogy egy kitalált, átszabott előadó áll a színpadon.
A szakma alapvető egyéniségei, ha csak egy pillanatra is beledugják az arcukat egy produkcióba, megdobban az ember szíve. Mick Jaggert láttam húszévesen, és látom most, amikor hatvanon felül van. Látom benne magam. Azt látom, hogyan fogok eltorzulni, megöregedni. De azt is látom, hogy a zene kortalan és megállíthatatlanul elönt mindent. Jaggernek minden ránca a szakma történetéről mesél. Arcán minden rajta van, az éjszakai füstös kluboktól a tokiói stadionkoncertekig. Minden rezdülése érdekes. Hülyeség felvarratni az emberek orrát, fülét, hímtagját. A tehetséges ember úgy jó, ahogy van.
Van-e olyan személyiséged, hogy az emberek időtlen időkig kíváncsiak rád? Nagy kérdés. Szerintem ennek a szakmának nincs nyugdíjkorhatára. A különböző generációk jól megférnek egymás mellett. Az emberek addig lesznek kíváncsiak Zoránra, amíg csak színpadon áll. Nyolcvanéves korában már nem azt fogják nézni, hogy milyen jóképű, de akkor is figyelni fognak arra, hogy mit és hogyan mond.
Ördög a zenében
A zenélésben van valami deviancia. Este vannak a koncertek, éjszaka veszik fel a lemezeket a stúdiókban – rendszertelen, szokatlan életmód ez. Titokzatos, meghitt és varázslatos. Az emberek többsége tizenegykor ágyba kerül, hozzábújik a feleségéhez, esetleg gyereket csinál. A zenészek viszont ilyenkor indulnak munkába, és mire ágyba kerülnek, már nem tudnak gyereket csinálni. A rendszertelen életvitel, a jövedéki termékek használata erősen hozzájárul ahhoz, hogy a zenészek külön kaszt lettek. Régen sztárok voltak, ők jelentették a csillogást, de mára ez az egész elértéktelenedett. A zenész nem egészen beszámítható ember, furcsa lény.
Én belülről ismerem ezt az életet, tudom, hogy nem olyan rossz, mint amilyennek látszik, mégis aggódnék, ha a kislányomat, ha rákerül a sor, egy zenész kérné feleségül. Mert a zene egészen más látásmódot, életvitelt követel. Már nem sokan akarják ezt vállalni.
Otthon a lemezjátszó előtt
Vannak emberek, akikre a zene csodaként hat. Megmozdul a lábuk, a kezük, a lelkük. Nem tudnak elmenni egy ritmus, egy hang mellett. Én is így vagyok ezzel. Ha bármilyen műfajban hallok valami jót, akkor megszűnik a külvilág, és bele tudok temetkezni.
Engem elsősorban a jó rock zene indít be. Azt kutatom-keresem a világon mindenütt. Ha néha kijutok Amerikába, két napot is rászánok, hogy felkutassam a lemezboltokban azokat az együtteseket, akiknek a nevét kiírtam a zenei szaklapokból.
A „szomorú” zenében szeretem a barokk muzsikát, Bachot. Vivaldit. Debussyt és Ravelt. Csajkovszkijt. Nemrég fedeztem fel Rahmanyinovot. Ő külön világ.
A dzsesszben még mindig elvarázsolnak a régi nagy bigbandek, amik meghatározóak voltak Amerikában. Tommy Dorsey. Duke Ellington. Stan Kentont is sokat hallgatok, és persze az örök Ray Charlest. Én a mai napig is kiakadok Ray Charlestől. A rockzenében ő professzor, rá hivatkozik a Beatlestől a Rolling Stonesig mindenki. Nekem tőle kezdett bizseregni a bőröm először. Biztos vagyok benne, ha megélte volna a százhúsz évet, akkor is érdekes maradt volna.
Még mindig hihetetlenül újnak érzem a Beatlest.
Tudom, a későbbi nemzedékek számára ez az újdonság-érzet megfakult, mert ma, ahogy a gyerek megszületik, körülfogja a zene. Beteszik a kocsiba, és a kórháztól hazáig szól a zene. Ebben a közegben nőnek föl.
A zene olyan, mint a farmernadrág. Tiltották. És a tiltás dacára, az egész világ farmerba öltözött. Ma is mindenki hordja. Nem csak praktikus, hanem egyfajta hovatartozást is jelez. Nincs is olyan fiatal, akinek ne lenne farmerja. Ugyanígy van mindenkinek valamilyen lemeze otthon, zenei kedvence, aki foglalkoztatja, akiről szívesen beszél.
Az erdészek eltűntek, csak a favágók maradtak a rengetegben
Mi ezt a zenét Amerikától és Angliától tanultuk, mert ezt ott találták ki. Addig-addig másolgattuk, amíg világ többi részén is kialakultak a saját nyelvű beatkultúrák. Van mindenféle, magyar, cseh, lengyel, francia, de nincs jobb, mint az angol-amerikai. Valószínűleg időelőnyben vannak, és a nyelvük is minden másnál jobban megfelel a műfaj sajátosságainak. Az operában aligha van jobb az olasznál, de ebben a szaggatott ritmusos, dobra alapozott rockban a keményen kopogós angol a legjobb nyelv.
Akárhová mész, bármilyen üzletbe, boltba, áruházba, szól a zene. Ma már zene szól a liftben is. A rádióban, a tévében, az összes égi csatornán. A kocsiban. Egy baj van csak ezzel, hogy a médiában üzleti alapon szerkesztik a zenét, pedig nem lehet, nem szabad.
Manapság nincsenek jó válogatások. Régen az ember hallgatta a Komjáthyt, és megismerte a zenei világot. Ma már csak egy-két irányzatot nyomatnak, a többit nem játsszák.
1974-ben New Yorkban sétáltunk az utcán, és szembe jött velünk egy szalmakalap. Ő volt a Tardos Péter, aki magánemberként éppen kint turistáskodott. Ahogy beszélgettünk, leesett a tantusz, hogy valójában ő az, aki szerkeszti a Komjáthy műsorait, ő az, aki ismer minden előadót, stílust és eseményt.
Egyszer voltam fent nála a lakásán, ahol a padlótól a plafonig, körbe a falakon lemezek voltak, nem könyvek. Minden pénzét lemezekre költötte, soha nem láttam annál nagyobb gyűjteményt. Megvolt abban minden műfaj és minden előadó, a klasszikustól a legújabb zenéig. És Péter élő lexikonként bármilyen zenészről órákig tudott mesélni. Ráadásul a legújabb korosztályokban is biztos ízléssel találta meg az igazi tehetségeket.
Most sehol nincs ilyen műsor és mögötte ilyen emberek.
Itt és most, mielőtt tényleg európaiak lennének a körülmények
Ma már mindenütt zene veszi körül az embereket, ezért sokkal kultúráltabbak zeneileg, mint az én gyerekkorom idején voltak, és ez nagyon jó. Amikor mi kezdtünk, a zenélés ritkaság számba ment, mert nem foglalkoztak vele a gyerekek. Most már amatőr szinten is elképesztően tehetséges, jó zenész srácokkal találkozni. A zene közkincs lett.
A zene tényleg mindenkié. Az új korosztályban kialakult egy általános zenei intelligencia, a zene beszédtéma lett. Ráadásul, a klipekben a zene olyan társművészettel együtt jelenik meg, mint a film, a színház, a tánc és divat.
De, Magyarországon most éppen az a helyzet, hogy senki nem készít klipet, mert nincs olyan adó, amely lejátssza. A kereskedelmi adók csak súlyos pénzekért adják le őket, a közszolgálati tévének meg nincsenek olyan műsorai, amelyekben elmennének. Egyetlen csatorna van, ahol magyar klipek láthatók, de az csak a tinikre összpontosít.
Az igényesebb rádióadók megszűntek, s velük egész műfajok eltűnnek. A rock is. Játsszák, ha te, vagy a kiadód fizet. De, ha mondjuk a kiadó szán is rá valamilyen összeget, csak annyit, hogy lemez megjelenése után behozza a költségeket. Pár hónap múlva csak a csend.
Nekem a rock a szívet döngető ritmust, tempót jelenti. Az a zene, amely fáradhatatlanul újul meg mindig, szokatlan hangzásokkal és gondolatokkal bombáz. Az igazi újdonság, a minőség igen ritka. Rengeteg jó zenész van, de olyan, aki újat tud mondani, nagyon kevés. Aki stílust tud teremteni az egyéniségével, a hangjával, a viselkedésével és zenei ízlésével.
De, most már el tudom képzelni, hogy alakulnak majd olyan csapatok, amelyek zsenialitással és zenei tudással fognak nekiállni ennek a szakmának. Vannak olyan ifjú titánok, akiket reggeltől estig el tudok hallgatni. Mert nem csak tehetségesek, hanem veszik a fáradságot, és tanulnak a Konzin, a jazz tanszakon.
Talán, amikor az Unió igazán működni fog, és Magyarország bekerül az egészséges kultúrkörforgásba, és amikor a magyar előadók ugyanolyan fellépési díjat kapnak majd, mint bárki más, akkor megint nagy dolog lesz zenésznek lenni. Jelenleg azonban úgy érzem, ki vagyunk rekesztve ebből még. Persze, ehhez az is kell majd, hogy mindenki kiválóan beszéljen legalább angolul.
Visszapillantás
Apám kilencvenegy éves koráig élt, és utolsó pillanatáig tisztában volt a dolgaimmal. Tetszett neki, hogy elvégeztem az egyetemet, s hogy zenében sikereim vannak. Jókat nevettünk rajtam és a gyerekeimen.
A bátyám autómérnök lett, mellette zenélget. Talán rosszul tette, hogy nem váltott hangszert. Ha a harmonikáról áttért volna a zongorára, még ma is zenélne.
Flamm Feri Göteborgban lakik, van egy svéd felesége és négy gyereke. Már csak otthon zenélget a gyerekeivel. Viszont hihetetlenül komoly festő lett belőle. Ő a képeivel koncertezik, mert kiállítása vannak Párizstól New Yorkig, Stockholmtól Pestig.
Bíró Doki itt él Pesten. Róla csak annyit tudok, hogy szobrászkodott, és mindenféle mérnöki vállalkozása volt.
Én mindig jól éreztem magam a bőrömben. Akkor is, amikor artistaként dolgozni kezdtem. Az artisták között elengedhetetlen a bizalom, és annál jobb légkört elképzelni sem lehet. A befogadás biztonságban élni nagyszerű dolog.
És naná, hogy élveztem a zenélést. Mégis, ha elölről kezdhetném, azért megpróbálnám az orvosit. Amikor a húgom orvos lett – summa cum laude végezte el az egyetemet – el voltam ájulva. (Igaz, a papája is orvos, nyilván örökölt tőle valami tehetséget.) Nekem a kémia, fizika és biológia volt az erősségem. Most már ráhajtanék. Ez kimaradt.
Pálya!
A jövő biztosan hoz majd új dalokat. De, nincs bennem harcos elhivatottság. Nem érzem azt, hogy valamit mindenképpen el kell mondanom az embernek, olyat, ami nélkül sötétségben élnék le az életüket.
